Nincs is szél!

A november 5-6-ai hétvégén a mi kis csapatunk - írhatjuk úgy bátran, hogy - nagy fejszébe vágta a fáját. Először is a zömében az Alföld végtelen rónáin felnevelkedett lány és fiúk úgy gondolták, hogy nagy kihívás lenne egy félmaratonnyi távot megtenni úgy, hogy azt magyar viszonylatban hegynek számító terepet leigázva, támogassa az autizmussal élő gyerekek sorsát egy jótékonysági teljesítménytúrán Gyalyatető és Ágasvár térségében. 

Szombaton, vagyis 5-én, még bőven pirkadat előtt berobbant a belső égésű motor és útnak eredt Márti, Domi, Ottó, Szabi és Zoli, hogy meghódítsa a hegyet. A rajt nem volt annyira kötött, 7-től 9-ig kellett elhagyni a első állomást és tovább haladva még 4 megálló és pecsételő ponton kellett visszaérkezni az alaptáborba.
Ez így, egy mondatban elintézve, elég egyszerű és könnyű feladatnak is tűnhetne. Csak már a megérkezésünk pillanatában szembesülnünk kellett a természet erőivel. Az ősziesen kellemetlen hideget olyan erejű szél tetézte, hogy már az átöltözés is komoly szitkozódásokba fajult, de a 9 órai határidőt az indulásra még éppen sikerült elérnünk. Nem szeretném túlzottan csavarni a szavakat ezzel a túrával kapcsolatban, mert készültek képek bőven, s azok magukért beszélnek. A lényeg, hogy nem mentünk nagy tempót. Ahol mászni kellett, másztunk, sétáltunk, óvatosan ereszkedtünk, ahol meg nem volt túl megerőltető a terep, ott bátran futottunk kényelmes tempóban nézve az őszi tájat, a fákat, a fák mögül előbukkanó völgyeket és főleg a lábunk előtt heverő össze-vissza kiálló sziklákat, kavicsokat, hogy elkerüljük az eséseket.

3 óra 45-48 perccel a 17-21. helyen érkeztünk be célba, mármint ha számított volna itt a helyezés. Itt a legtöbben tényleg csak túrának fogták fel ennek a távnak a megtételét, s igen kevesek voltak csak azok, akik a futást választották gyaloglás helyett.

A túra közben készült képeket itt lehet megtekinteni.

Ezzel szemben, vasárnap, 6-án, már csak a futásé volt a főszerep. Itt már csak Attila és Ottó mérette meg magát Ópusztaszeren a már elkészült KAKK-os pólóinkban (a Galya20-on is abban képviseltettük már magunkat, sokan rá is kérdeztek viccesen, hogy ha kerékpáros klub, akkor oda is bringával mentünk-e el?!). Itt már viszonylag egyszerűbb volt a terep. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark területéről kellett átfutnunk a bicikliúton Kistelekre és onnan vissza; 21 km. Míg a Galyán a turista-jelzéseket kellett követni úgy, hogy egyszer se tévedjünk el és csak magunkra voltunk utalva, illetve szerencsés esetben az előttünk lévő túrázókból láttuk, hogy merre kell fordulnunk, Ópusztaszeren, a Tök-Jó félmaratonon már minden egyes kis kanyarnál polgárőrök, rendőrök és egyéb rendezők állták az utat, hogy véletlen se csavarjunk el más irányba és egy autós se akarjon keresztülhajtani rajtunk. 

Nem volt egy hatalmas tömeg, aki elindult ezen a versenyen, de akik igen, azok mellett elég erős tempót kellett diktálni, hogy legyen valami látszata is, hogy ottjártunk. S ez igazán jól is sikerült. Attila 1:23:30-al abszolút elsőként maga mögé utasított mindenkit, Ottó pedig mindössze 20 másodperccel lemaradva a második mögött 1:28:29-el vigyoroghatott bronzéremmel a nyakában a dobogó alsó fokán.
És itt van még néhány pillanatkép a dobogósokról.