Fordítsd oda az orcád...

Börzsöny... Börzsöny... Börzsöny...

Már az elején szeretném kalapács nélkül is leszögezni, a rögtön ítélő bírálók előtt, hogy minden itt leírt, csak és kizárólag a saját véleményem. Sokszor túlzok, ám a legtöbb dolog ellenkezője is igaz, ám a megfigyeléseim és az emlékeimben megmaradt események, ha egyeznek a valósággal, az nem a véletlen műve.

Úgy történt, hogy harmadik alkalommal is kiszabadultunk egy péntektől vasárnapig tartó, hosszú hétvégére, ebből a lapos kis alföldi térségből, a süppedő homokos utak és végtelen szántóföldek tengeréből, egészen bele a sziklás, erdős hegyekbe, a várak otthonába, a hegyi levegő füldugító magasságaiba.

A mostani hegymászók, vagyis bányászok; Hófehérke és a hét törpe nem volt más, mint Márti - Atesz, KiseF, Ottó, Robi, Szabi, Zoli és Zsolt. Egy kis házikót béreltünk ki Diósjenő szélén, közvetlen az erdő mellett. Az idilli, mesébe illő környezetet már péntek délelőtt elkezdtük megtámadni. Egyszerre indultunk a Bringabaráttól három autóval, a megbeszélt időtől, szinte pontosan, s a legrövidebb, leggyorsabb úton közeledtünk a börzsönyi táj felé az autópályákon.

Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy mindenki zsongott már a szokásos kedd-csütörtöki edzések után arra, hogy végre a terepbringáját is használhassa ismeretlen körülmények között, valamint hogy egy kevés szintet is gyűjtsön.

Ezért az első nap, megérkezés után nem is nagyon vettünk el sok időt a kipakolással, hanem egyből meg akartuk támadni Csóványost. S dacára a helyi erők segítségének, egy kicsit kicsorbult a fogunk a feladatban. Rosszul sikerült megközelíteni a problémát, s amikor félő volt ránkesteledik, valamint hogy olyan a terep, hogy csak tolni tudjuk a bringát... és még csak fölfelé tartottunk, a lefelé, sötétben tolás gyors újratervezést eredményezett. Ennek a végeredménye a nem túl távoli Nógrádi Vár lett. Az csak ott Várt, mi meg feltekerünk odáig.

Eközben a szálláson Márti bepácolta a húsokat, előkészítette a sütögetős vacsorát. Mire visszaértünk már csak alá kellett gyújtani a tárcsának és már sercegtek is a szeletek és gurultak le a torkunkon a sörök.

Másnap reggel Atesz és Ottó, a szokásos módon, a talpukra kötötték a futócipőt és felderítették azt a utat, amivel a szombati hosszú túrán már végre kerékpárral is meg tudjuk majd közelíteni Csóványos csúcsát, a kilátót. Zsolt és KiseF pedig a falut és környéket fedezték és térképezték fel ébredés után. Visszaérkezve már mindenkinek kipattant a szeméből az álom, asztalhoz ültünk, feltöltöttük glikogén és egyéb raktárkészletünket energiával. Hátizsákjainkat is jól megpakoltuk minden szükségessel és újra nekivágtunk a hegynek.

Robi és Zsolt már az előző nap eldöntötték, hogy azt az erőltetett menetet nem fogják követni, amit az elsők diktáltak, valamint reggel KiseF is csatlakozott a külön utakat járókhoz. Velük telefonon tartottuk a kapcsolatot, mikor merre járnak, ha van esély rá, hol tudnánk újra egyesülni és közösen tekerni. Ez végül csak KiseF-el jött össze, aki bevárt minket Kemencén.

Addigra mi kétszer meghaltunk, összetörtünk, elvéreztünk és örökre elvesztünk. Ugyanis az addig jó volt, hogy megtaláltuk azt az utat, amin felmehettünk biciklivel, de lefelé már nem akartuk a járt utat, s a hegy másik oldalán folytattuk a turistautat. Az elég agresszív lejtők gazdagon voltak tarkítva kő és szikladarabokkal, valamint a fák gyökereit is bőven alámosta a csapadék. Atesz és Zoli a 29-eseikkel könnyen vették a kisebb-nagyobb akadályokat, s Szabi is próbálta velük tartani a tempót, ám Ottó a merev villás MTB-jával, egy-két esés után, már a nyergen kívül gyorsabbnak gondolta a lejutást, ha csak tartja a biciklit maga mellett és ő futva jön lefelé a saját lábain. Eközben a többiek is szépen megtalálták az útra hajló tüskés ágakat karral-lábbal, szóval bátran állíthatom, hogy mire leértünk, mind eléggé harcedzett módon nézhettünk ki.

Kemencén, egy helyi vendéglátó egységben még próbáltuk menteni a menthetőt, hogy gyűjtsünk egy kis energiát, de a terv szerint még nagyon sok km volt hátra, így egyöntetűen megszavaztuk, hogy egyenesen visszamegyünk a szállásra, ami elvileg onnan még nem csak egy köpésre volt. Egy rövidnek tűnő újabb mászás után, az utunk újra csak lefelé vezetett, ám ezúttal már aszfalton. Lehetett ereszteni a gépeket. Süvítettünk ezerrel, autós forgalom nem is volt és egyszercsak, szinte varázsütésre máris otthon találtuk magunkat.
A karokra és lábakra ejtett vágásokra némi gyógyírt jelentett egy-egy üveg sör, valamint a csalódottságot is próbáltuk ezzel elnyomni, hogy lényegesen kevesebb távot teljesítettünk, mint amennyit szerettünk volna. S miután Robiék is visszatértek egy sarasabb, de jóval hosszabb túráról, nekiállhattunk a sütés-főzésnek. A bográcsba gyorsan belekerültek a gulyás alapjai a szabadban, míg a ház konyhájában be lett keverve a palacsinta tésztája, amit később Márti és Ottó kezdte el dobálgatni, KiseF pedig töltögette. Sajnos a gondosan tervezett időzést keresztülhúzta a BAB. A tengernyi palacsinta ugyanis elkészült, mi pedig már az asztal szélét rágtuk az éhségtől, de a bab nem volt hajlandó megfőni, de ugyanakkor a levesünk leve folyamatosan főtt elfelé.

Végül az éhség győzött és hajlandóak voltunk a babgulyást félig nyersen is bekanalazni csak hogy végre hozzáférjünk a palacsintákhoz, de akkorra abból nem mindenki bírt már tételesen zabálni.

Szeles egy éjszakánk volt, s még vasárnap is használhattuk az utógyújtást a tekerésben, ami a Nagy Hideg-hegyre felfelé kellett is. Lefelé azonban már csak arra kellett odafigyelni, hogy a ránkizzadt ruhák a menetszéltől ne fagyjanak szét teljesen. Leérve Királyrétre az utunk már szinte sima volt hazafelé a szállásra és maradandó esemény sem történt. Ott már csak az összepakolás, a kocsikra felpakolás és hazavezetés maradt...

Két héttel később Atesz és Ottó (valamint plusz egy futótársuk) újra megtámadták a börzsönyi hegyvidéket és megkérték, hogy ez a "kegyetlen" hely tartsa oda a másik orcáját is. Futva is pontosan olyan "szőrnyű", mint kerékpárral. Szerintem az eddigi hosszú hétvégés szintgyűjtő túráink közül ez volt a legkeményebb, mégis visszavágyom ide még jópárszor, mert úgy hiszem, hogy ha egyszer úgy engedne át a hegy, hogy közben nem gyilkol meg teljesen, akkor már elég erősek leszünk ahhoz, hogy a többi hazánk hegye is megmászható lehet. ;)