Első közös hétvége

Megrágott, kiköpött, de átengedett a hegy... avagy az első KAKK-os hétvége és csapat(le)építés

Élménybeszámoló, a 0. nap: Indulás

2016. szeptember 9. Az első olyan alkalom, amikor nem csak úgy gyűlik össze a sok bolond bringás, hogy nyeregbe pattanva elinduljon egy irányba és egy hosszabb körrel visszaérkezzen a rajthoz, hanem komolyan felkészülve az izgalomra, remegő kézzel húzza meg a kilazult csavarokat és pumpál még egy utolsót a kerekekbe, mivel tudja, hogy amire most készülünk, az nem lesz egy gyalog galopp.

Péntek délelőtt van. Piac nap. A városközpontban alapból nyüzsögnek az autók, parkolni képtelenség és mindezt tetézi a libafesztivállal járó útlezárások is. És ekkor gurultak be a bolt elé Attila, Ottó és Robi kocsijaik. Szabi gőzerővel dolgozott a még bent lévő bringákon, hogy zárásig ki tudja lökni mindet, mi közben meg közös erővel próbáltuk kitalálni, hogy a kerékpártartó síneket és tartókat hogy tudjuk minél biztonságosabban rögzíteni. S mivel az oda-visszaúton egyet sem hagytunk el és viszonylag épségben hazaérkeztek, úgy érzem, első próbálkozásként egész jó munkát végeztünk. Közben megbeszéltük, hogy konvojként támadjuk meg a szállást és fél 3-as gyülekező és pakolászás után 3 óra körül el is hagytuk a várost, Edda blúz nélkül, ahol élünk, mindent ott hagytunk, mit a félegyháza adhatott. Igen, akkor, akkor elindultunk a google szerint két és fél órás útra. Három óra alatt sikeresen meg is tettük távot. Tárt kapu és nyitott ajtók vártak már. S mi rögtön bele is vágtunk a vacsora készítésébe.

Egy-két gyorsan felpattintott sörrel pótoltuk az út közbeni folyadékveszteségeinket és így már könnyebben is tudtuk aprítani a hagymát, paprikát, burgonyát, a húsokat és az ujjainkat. Innen már Robi szakácskezeire volt bízva, hogy mi fog elénk kerülni pár óra múlva. Mire Szabiék is megérkeztek, már szétosztottuk egymást közt az ágyakat. Szabi és Márti egy kétszemélyes szobába került. Ricsi ragaszkodott hozzá, hogy a másik kétszemélyesben Domival legyen. Robi lecsapott egy különálló kisszobára, egy ággyal, s egy nagyszobában Attila, Gabi, Ottó és Zoli osztódott el.

A vacsora nagyon finom lett, de szinte csak megkóstoltuk (persze jóllaktunk), mert eredetileg úgy volt, szombat estére lesz az a mindent bele pörkölt, és amúgy is mehetnékünk volt egy kis éjszakai kalandozásra, fel a hollókői várhoz.

11-kor elkezdtek zúgni a gumik az aszfalton, majd rövid időn belül már a turista utak földjét poroltuk és sarát csapkodtuk magunkra. A sötétben nem túl egyértelmű turistajelzések értelmezése előtt Ottó az egyik emelkedőn eldőlt az útra, mint egy zsák krumpli. Később Gabi is kilépett a pedálból és állíthatta fel nehéz bringáját. S egy eltévesztett útról visszatérve azt vettük észre, hogy Robit elhagytuk. Feltaláltunk a várhoz?! kissé más, mint ahogy elképzelnénk egy várat; csak egy nagydarab szikla, aminek a világosban talán van némi formája. Itt megpróbáltuk Robit telefonon elérni, sikertelenül. Egy üzenetet küldött vissza, hogy talált egy kalandosabb utat. :P Tehát várni kezdtünk, hátha feltűnik valamikor. Eközben Attila megjelent a várfalon, a lezárt kapuk mögött. Oh, de hát hogy került oda? Páran elkezdték megmászni a kerítést/kaput. Ottó meg, mint egy macska, átpréselte magát a farácsok között. Szétnéztünk, már amennyire éjfél körül lehet a sötétben. Nézegettük a csillagokat, felciccent egy sör is, míg el nem indultunk vissza a szállásra és Robi is befutott térdig sarasan. Jó nagy kalandot talált! Vissza már szinte csak lejtő volt és száguldozás. Utána hajnal 3-ig italozás és a hülyéskedés.

Az első igazi nap

Másnap hajnalban a rendíthetetlen rohamfutók (Márti, Attila és Ottó) alig három órás alvás után 7-kor belekezdtek egy rövid kocogásba, s mire visszaértek a többiek is szép lassan kezdtek magukhoz térni. A reggeli terülj-terülj asztalka előtt és mellett páran belekezdtek a vasak sártalanításába. A naivak. Persze akkor még nem tudhattuk, hogy a szombati nap sem lesz sármentes, attól függetlenül, hogy egész napra 30+°C-ot ígértek. Sőt, hogy el ne felejtsem megemlíteni, Zoliét még szervizelni is kellett, hogy legalább tudjon váltani.

10-kor már mindenki harci díszben állt a kapu előtt indulásra készen. Arccal előre CserHát felé. Két nagyon nagy hibát követtünk el. Az egyik, hogy nem számoltunk azzal, hogy a sok emelkedős terep megnyomja az időt, így volt aki nem tett el lámpát. A másik, hogy a defekt gonosz démona mindig a különleges bringákat szemeli ki magának. A sima 26”-os kerekű hegyibringákhoz szinte hozzá sem ért (Robi kapott egy kis tüskét, de az ő gumijai pont fel vannak töltve folyadékkal, ami gyorsan befoltozza a lukat), de a 29”-esek, amikből csak három volt; Attiláé, Domié és Ricsié, már sokkal vonzóbb látvány lehetett a tüskék és egyéb szúró tárgyak számára. Ricsi kezdte el a sort, amikor egy füves domboldalon voltunk. Volt pót-belsője, úgyhogy gyorsan ment a csere. Vagyis csak a csere ment gyorsan. A kis kézi pumpákkal már meg kellett küzdeni, hogy elegendő bár kerüljön a gumiba. És ez után jött még csak az igazán fekete leves...

Arra ki sem térnék, hogy megmásztuk többek között Szanda várát, ahová olyan ösvényen kellett felhatolni, ami alig volt egy cipőnyi széles, szinte 90°-os meredekséggel felfelé. A túraösvény, vagy inkább csapás szélén gazdagon nőttek a tüskés, mindenfelé, de leginkább felénk kihajló ágak, s a biciklit ebben, vagy inkább ezen keresztül kellett TOLNI, mert ugyebár hajtani itt már semmit nem lehetett. A cipő csúszott, a bringa egyre nehezebb lett, de végül csak elértük a csúcsot. És nagyon le sem akartunk jönni róla... le se mertünk.

De szerencsére lefelé volt már egy sokkal barátságosabb út. Örök barátság azért mégsem alakult ki, mert innen már elkezdődött lassan, de biztosan az esések sorozata. Szinte mindenki sorra került. Egyedül Márti és Ricsi vette bölcsen nagyon óvatosra a száguldást és még talán Zoli is csak meg-megbotladozott, de nem hasalt neki a földnek. Mi többiek viszont megkaptuk az ő adagjukat is. Attilának a pedál szántotta véresre a lábát. Robi szintén pedál miatt került ki a nyeregből, ám ő szerencsétlenül megvárta az aszfaltos szakaszt, hogy nagyobbat kapjon a térde. Másnapra jól be is dagadt. :/ Ottó és Szabi a nyomvályús, gazos földút áldozatai lettek, de utána meg is "pihenhettek", mert jött a dupla-tripla defekt. 

Miután Attila a gyakorlatilag még egy napot sem használt új bringájába felhasználtuk az utolsó foltozatlan 29-es belsőt útközben még valahol, a nyomvályús útszakasz végén Ricsi szólt, hogy álljunk meg, újabb lyukra tekert. S amint ezt kimondta, Dominik is észrevette, hogy 2 centis tüskék 3-4 helyen mindkét kerekét határozottan eresztik lefelé. Alkonyodott, a ragasztó nem akart ragadni, lámpa nem volt mindenkinél és jöttek a kétségbeesett ötletek, hogy aki még bír tekerni, induljon meg a szállás felé és kocsival jöjjön vissza a pórul járt bringákért. De végül kemények voltunk. Összeszedtük magunkat és a defektjeinket és haladtunk tovább a merülő lámpások köré gyülekezve. Persze így is szét tudtunk szakadni kis csoportokra. És rá tudtunk kerül olyan magánutakra, amikről még vissza is fordítottak. A sötétben egy katonai sorompó állta utunkat, de még délelőtt volt egy hatalmas vaskapu, elvágva minket a Kegyetlen-hegytől és a Vadkan-tótól. 

A környék sajátossága lehetett, hogy szombati nap lévén, kihalt volt minden település. Kocsmát csak egy helyen, de éttermet is csak Bercelen találtunk. Szóval mire visszaértünk a szállásunkra már az asztal sarkát is megettük volna szívesen. Volt aki gyorsan rárabolt a tegnapról megmaradt pörköltre, a többség viszont nyársra húzott pár virslit, kolbászt és a gyorsan megrakott tűz fölött sütötte meg a kései vacsoráját. Az étel mellé volt természetesen innivaló is és a sajgó sebek gyorsan semmivé váltak, az egész napos megpróbáltatások és küszködések feledésbe merültek, a hangulatra rátelepedett a jókedv és kacagás, s ment a hülyéskedés ismét hajnalig.

Utolsó nap: Búcsú

Reggel a kakasok újra a futókra karcolhatták éles torkukat, vagyis a szomszédos kutyák áriába kezdhettek, amikor elszaladtunk mellettük. Visszaérkezve pedig... most nem volt semmi mocorgás. Mindenki mélyen magára húzta az ágyát és lapított alatta, ameddig csak bírt. A mai túra már nem volt nagyra tervezve. Csak egy kilátó: Tepke. 15 km. Az a tegnapi 80-hoz képest már semmi. Délnél előbb el sem indulunk. Lámpa azonban legyen mindenkinél! :) Végül 10-11 óra magasságában már mindenki feladta a biztonságot nyújtó ágyat és a maradék ételek is szépen fogytak "reggelire". A pénteki pörkölt végre elfogyott. A nyársalni való húsokból és zöldségekből Robi kitalált egy újabb egytálételt. S míg mi elfoglaltuk magunkat az újabb hegymászással, ő és Ricsi el is készítette. Robi a térde miatt maradt ki a túrából, nem akarta erőltetni, Ricsi meg az első komolyabb emelkedő után döntött úgy, hogy inkább elengedi az újabb kerékpár-feltolást. Persze, hogy megint volt olyan meredek, amin csak tolni lehetett a szekeret. De még így is hamarabb felértünk a célunkhoz, mint ahogy a turistajelzéseknél írták, hogy mennyi idő szükséges az út megtételéhez. Mára már mindenki óvatosabb lett. Sérülések nélkül megjártuk az utat. Sáros utak még mindig voltak, habár esőt nem láttunk ennyi nap alatt és bőven voltak olyan helyek is, ahol térdig kellett gázolni a gazban, de visszaértünk. Mint kiderült, 10-ig el kellett volna hagyni a szállást, s ehhez képest még délután 3-kor nagyban toltuk be a "felsőtoldi fingatós" névre elkeresztelt húsos pörköltet. S csak mire megjöttek a takarítónénik, hogy a következő csoportnak rendbe tegyék a helyet, akkor kezdtük el felpakolni a kocsikat. A hazaút már csendes volt, mindenki elfáradt. Egyedül a "felsőtoldi fingatós" dolgozott még rendesen... másnap is.