Megint SZÉPek voltunk

"A második sor", avagy célba érkezett első KAKK-osok.

Ugyan az idei szezonban már bőven vállaltak páran párszázas túrákat magukban, vagy egy-két társsal kiegészülve, sőt túl vagyunk már a Kiskunság Maratonon is, valamint a hétvégi közös túrák is legtöbbször elérik, hacsak meg nem haladják a 100 km-t is, de úgy hiszem, hogy közülünk a legtöbben a mai SZÉP kihíváson indultak el, s értek is sikeresen célba.

A kecskeméti rendezésű esemény mottója, hogy el tudunk-e számolni 200-ig. Ami hivatalosan 207 km-nek van írva. Ezzel szemben idén is voltunk páran, akik Félegyházáról, Fülöpjakabról, illetve Jakabszállásról támadták meg a rajt/cél helyét, s így a nap végére a 260-280 km is összejött... Számolásba már nem biztos, mert a cudar szél és tikkasztó napsütés keményen fárasztotta nem csak a lábakat, de a fejekben, az utak állapota miatt, egyre jobban zörgő agyakat is.

Az indulás pillanatai

Bizony, az idei nem volt fenékig tejfel. A fenék is bőven kapott! Már végigülni ekkora távot sem kimondottan egyszerű, de ami utakon ma jártunk, az megérdemel pár szót: ritka volt a teljesen tükörsima aszfalt, helyette inkább az évről-évre morzsolódó utak voltak jellemzők, helyenként komolyabb kráterekkel. De ahol ezekre már felfigyeltek, ott is ritka volt a már befoltozott kátyú, sőt volt olyan, ahol pont azt az időszakot fogtuk ki ezzel a túraidőponttal, hogy már fel volt marva az útréteg java, a nyomvályúk és gödrök miatt, de az új aszfaltréteg még hiányzott róla. 

Azonban az idei eseménnyel kapcsolatban abszolút pozitív élmény volt az is, azon kívül, hogy a társaságunk zöme egyben, egy bolyban tudott maradni, a szervezők idén kaptak olyan támogatói segítséget, hogy a túra alatt felvezető autók tudták biztosítani számunkra a biztonságos haladást. A tiszakécskei frissítési pont után, vagy látták, hogy a mi társaságunk eléggé sok tagú, elég nagy bolyt toboroztunk magunknak, vagy csupán bármi más okból kiválasztottak lettünk, a lényeg az, hogy elénk szegődött az egyik kísérő autó, és onnan a célba érkezés végig biztosította az utunkat.

A BOLY!

A bolyunkkal kapcsolatban kiszeretném még emelni, a teljesség igénye nélkül, hogy Gábor és Zsolti szinte végig elöl diktálták a tempót, valamint Aga és Eper is, a fiatalabb korosztályt képviselve, be-besegítettek ebbe az áldozatos "munkába". Persze mindannyian, ahogy tudtunk és bírtunk, voltunk mindenhol, állandó volt a mozgás, a cserélések. Sőt az "ismeretlen", hozzánk csapódók is sorra kerültek hosszabb-rövidebb időkre. De a lényeg mindig az volt, hogy jól érezzük magunkat, bírjuk a túrát, a távot, legyen egy viszonylag egyenletes tempó és ne szakadjon le senki.

Hátulrúl. :)

S bár most a legtöbbünk úgy érzi, hogy egy darabig nem hogy nem akar újra nyeregbe ülni, de még a kerékpárját se lássa, azért szerintem leírhatom mindannyiunk nevében, hogy megérte elmenni, végigtekerni és célba érni, letudni ezt a "feladatot"is.